Forgórózsa Tánc- és Énekegyüttes

Tánc lélekből - Ének szívből

Forgórózsa Táncegyüttes
A Forgórózsa Tánc- és Énekegyüttes 2003 óta működik Rákos mentén (Budapest 16. és 17. kerület). Öt korosztályi csoportban - óvodás kortól egészen 18 éves korig - lehet magyar (és nemzetiségi) néptáncot tanulni nálunk, sőt, felnőttek számára is vannak foglalkozások: időről időre felnőtt néptánctanfolyamokat, rendszeresen pedig folk-fitneszt tartok az arra nyitott érdeklődőknek, nem ritkán a hozzám járó növendékek lelkes szüleinek.
2015-ös Pávás sikerünk alkalmával bővült együttesünk az énekes csoporttal, amelynek azóta is rendszeres óráin már komoly énekes repertoár született, s ennek népdalai táncos fellépéseinknek elmaradhatatlan produkciói.
Minden táncegyüttes életében fontos a fellépés, de én mostanra már biztosan tudom, hogy nem szeretnék olyan együttest csinálni, amelynek életében kizárólag ez a motiváció. Nekünk is fontosak persze a szereplések, a megmutatkozások, és nagy örömmel teszünk is eleget a számunkra értékes meghívásoknak.
Néprajzosként azonban tudom azt, hogy a paraszti tánc nem színpadi tánc. Amint színpadra kerül, már nem néptánc (félreértés ne essék, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne is kerüljön színpadra).
Alkotni szerető emberként azt tudom, hogy az igazi alkotómunka a próbatermi izzadás közben, az egyéni és közösségi táncalkotásban, az improvizációs készség köreinek tágításában és a közös játékban valósul meg leginkább a néptánc vonatkozásában. Persze a színpadon is. Csak ha nézik, az már nem néptánc.
Pedagógusként pedig tisztában vagyok a színpad motiváló erejével, de látom azt is, hogyan képes a színpad deformálni az értékrendet és a személyiséget. A Forgórózsa Tánc- és Énekegyüttes óvodás növendékei színpadi szereplés helyett rendszeres nyílt órákon mutatják be tudásukat, amelyek arra is lehetőséget adnak, hogy a szülőket is bevonjuk a közös táncba és játékba. A további korcsoportokat is fokozatosan vonom be a színpadi munkába, szem előtt tartva azt, hogy a néptánc iránti szeretet külső helyett belső motivációs erőn alapuljon.
A versenyekkel ugyanígy vagyok. Sokáig gyűjtögettem a helyezéseket, okleveleket, plecsniket, mert azt gondoltam, ez hitelesít bennünket a külvilág felé. Ma már nevetek ezen a hozzáállásomon. Szívesen viszem a csapatot versenyre, olyanra, amiben látok fantáziát, ami továbbépít bennünket is. Mindenáron azonban már nem hajtom a versenyeket, és ez nagyon sok pozitív energiát felszabadított, amelyet a növendékekkel való foglalkozásra fordíthatok.
Sokkal szívesebben tartok táncházakat, ahol olyan közeget teremthetek, amelyben a néptánc eredeti formájában is élt, és élvezem, hogy ezt épp az általam szívesen alkalmazott mozdulatanalitikai módszerrel valósíthatom meg, és a saját pedagógiai és esztétikai szempontjaim szerint aknázhatom ki az eredeti magyar népi játékkincset (régit az újjal, újat a régivel).
Imádom a nyári táborokat is, amelyeknek személyiség- és közösségformáló ereje talán a legfontosabb a táncegyüttesi munkában. Szeretem, hogy oda vihetem a tanítványaimat, ahonnan épp a táncokat tanuljuk, és megmutathatom nekik, hogy a tanult táncok milyen vidékről származnak, és ott milyenek az emberek. Fontosnak tartom, hogy egy dialektusterület vagy egy falu tánca ne színpadi koreográfia formájában éljen a fejükben, hanem regionális kultúrákba ágyazott, valódi tapasztalatokon alapuló emlékekben, élményekben (bár kissé ódzkodom ettől a szótól) és tudásban.
A legbüszkébb pedig talán arra vagyok, hogy olyan együttest "hoztam össze" - közösen a hozzám járó növendékekkel és azok mindenben támogató és nyitott szüleivel -, amelyben nem ritka, hogy ha valaki elkezd táncolni vagy énekelni 3 évesen, akkor még 18 évesen is együttesünk alkotó tagja.
Nekem ez a néptánc.
Tánc lélekből - Ének szívből
weboldal készítés: scenedesign